A dinnyefélék az ókori görögök és a rómaiak kertjeiben is megtalálhatók voltak, nálunk a XII. századtól termesztik. Júliusban és augusztusban Európa piacait ellepi a sok piros és sárga gyümölcs, de a magyar dinnyének, főleg a hevesi dinnyének sokak szerint nincs párja.
A nyár végéig elérhető sárga- és görögdinnyével enyhíthetjük a kánikulai napok forróságát. A strandidőt kevés növény kedveli, a dinnyefélék kivételnek számítanak. Nem csoda, hiszen a görög Afrikából, a sárga Afrikából és Indiából származik. Az esős vagy akár csak nem kellően meleg időt nem szeretik, ilyenkor ízetlenek, tökszerűek lesznek.
A dinnyeféléket régóta termesztik. A régészeti leletek, a sírokban talált levelek és magok, valamint falfestmények alapján Egyiptomban a termesztésük legalább 4-5 ezer évre nyúlik vissza. A dinnyefélék az ókori görögök és a rómaiak kertjeiben is megtalálhatók voltak.
Bár mi is becsüljük szomjoltó hatását, a görögdinnye Afrikában ivóvízforrásnak számít. David Livingstone 1850-es években tett megfigyelései szerint a Kalahári-sivatag fő terménye volt, mivel az ottani törzseknek mobil víztartalékot biztosított, lehetővé téve vándorlásukat a vízben szegény területeken. A növény jól bírta a szárazságot (azóta tudjuk, hogy sejtjei rendkívüli erővel szívják ki a vizet a talajból, így a legtöbb növény számára már túl kicsi talajnedvességet is fel tudják szívni), és a szeletekre vágott dinnyét megszárítva, élelmiszerként is hasznosítani tudták. A szavannazónákban a görögdinnye ma is elterjedt táplálék. Nemcsak afféle növényi vizes tömlő, de húsát megfőzve is fogyasztják, a számunkra sokszor kellemetlen, ugyanakkor magas olajtartalmú magokat pedig pirítva fogyasztják, vagy kipréselik belőlük az olajat.
Az afrikai dinnye a kereskedelmi útvonalakon az egész világon elterjedt, Indiába 800, Kínába 1100 körül jutott el. Amerikába a hódítók és a rabszolgák egyaránt vittek magukkal belőle, ahol az indiánok hamar megkedvelték és étrendjükbe illesztették. Természetesen ma is népszerű, sőt a tökhöz hasonlóan a legnagyobb dinnyéknek versenyeket is rendeznek. A 2010-es, Carolina Cross fajtához tartozó világrekorder 132 kilogrammot nyomott.
Magyarországra először a sárgadinnye került be, a XII–XIV. században már kiterjedt termesztése folyt. A görögdinnye első írásos említése 1544-ből való. A törökök kiváló új fajtákat hoztak magukkal, ezért a hódoltság alatt a dinnyetermelés országszerte fellendült, a XVII. századi török utazó, Evlija Cselebi elismerősen nyilatkozik a Gyula környéki dinnyéről.
A dinnyeféléket a mezőgazdasági szakemberek a zöldségek közé sorolják. Sokszor felmerül a kérdés, mi különbözteti meg a gyümölcsöket a zöldségektől, de a tudomány mai állása szerint még nem sikerült olyan, a kérdéses termények tulajdonságain (pl. édes – nem édes, nyersen esszük – megfőzzük) alapuló definíciót találni, amely alapján ne lenne legalább egy közismert kivétel. Ugyan a gyümölcsöket és a zöldségeket is jelentősebb átalakítás nélkül, elsősorban nem energiatartalmuk, hanem a bennük lévő vitaminok és ásványi anyagok kedvéért fogyasztjuk, termesztési technológiájuk élesen eltér. A szakemberek ezt veszik alapul: a lágyszárú, intenzív termesztést igénylő növényeket tekintik zöldségnek.
A dinnyét tehát zöldségtermesztők termelik. A mai dinnyetermesztés a XIX. században, Heves megyében alakult ki: Csány, Hort, Erdőtelek és Kál lett a termesztés központja. Az apáról fiúra szálló szaktudás idővel kinőtte a környék adta kereteket, a dinnyések vándorolni kezdtek. Ahogy Matos István írta 1931-ben, „a hevesi dinnyések (250-300 család) tél végén útra kelnek és főleg Fejér, Szolnok, Csanád, Szabolcs megyében a földbirtokosokkal megállapodva felesbe dinnyét termesztenek. Természetesen görögdinnyét is. Földbe ásott, náddal fedett kunyhóban laknak. A birtokos adja a földet, a trágyát, a fogatot a talajmunkákhoz, a piacra szállításhoz, a dinnyekertész végez minden fizikai munkát és a piaci árusítást. Jól jövedelmez – a dinnyések néhány évi munkából otthon házat építenek."
A hevesi dinnyések általuk szelektált tájfajtákat, jellemzően sötétzöld héjú, piros belű dinnyéket termesztettek, de volt enyhén bordázott fajta is (Marsowszky). Manapság inkább a világos színű, csíkos fajták dominálnak. Néhol találni sárga belű dinnyét, ha ilyet látunk, érdemes kipróbálni, általában finomak és édesek. Régebben nagy, 10 kiló feletti termés volt a jellemző, ma már a kisebb, cekker- és hűtőszekrénybarát méretek a népszerűek. A mai csíkos-világoszöld dinnyéknek vastagabb a héjuk, de minőségük egyenletesebb, kisebb a jelentősége a lékelésnek. Az érettség kóstolás nélkül is megállapítható: ha a szár csonkja még zöld, a dinnye valószínűleg még nem érett túl és nem tartózkodott túl sokat a zöldséges standon. Ha tenyerünk felső élével megkocogtatva, dobhoz hasonló, üresen kongó hangot ad, érett és édes kell hogy legyen. Ezek a praktikák szeptember közepéig is megbízhatóak lehetnek: a különböző termőtájakon termelt dinnyék a nyár különböző szakában érnek, Lőrinc nem tud mindegyikbe belepisilni.
A sárgadinnye a görögnél ma már kevésbé népszerű, pedig nálunk is régebben termesztik. Az uborka rokona, de nem kereszteződik vele, így az ízetlen termés a közvélekedéssel ellentétben nem az uborkatáblák közelségének, hanem a rossz időnek vagy a korai szüretnek köszönhető. Az úgynevezett örmény uborka, a világoszöld héjú zöldség az uborkára érzékeny gyomrúak által is könnyen emészthető – ez ugyanis a sárgadinnye egyik fajtája.
Az édes sárgadinnyéknek is több fajtája van. Magyarországon a nem gerezdes, gömbölyű fajtákat turkesztáninak hívják. Édesek és illatosak, de narancsszínű húsuk puha, így kevésbé bírják a szállítást-tárolást. A rögbilabda alakú, kissé gerezdes héjú, belül sárga vagy zöld fajtákat ananász típusúaknak szokták nevezni.
A sárgadinnyék másik fajtacsoportját a nálunk kevéssé elterjedt téli dinnyék alkotják. Ezek hosszú időn keresztül tárolhatóak, az őszre beérő termések akár karácsonyig elállnak a spájzban. Sok fajtájuk létezik, nálunk talán a téli import gyümölcskínálatban előforduló, citromsárga héjú, fehér húsú mézdinnyék a legismertebbek.
